Ez a cinke oly picinke,
falevélbõl van az inge,
pókhálóból a szoknyája,
makkhéjból a csizmácskája.

Csak füvön élt a kis zebra,
de most rákapott a zabra;
végül is elvitték Szobra,
ott oktatják szebbre-jobbra.

“Apám – így szól a kis bálna -,
hadd mehessek el a bálba.”
“Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.”

Mért tanulnak a kis vércsék?
Azért, hogy a leckét értsék.
Tanítójuk egy hasas,
pápaszemes, lomha sas.

Megy a hajó, nézd a nyulat:
Lepencéig rajta mulat.
De a dühös orángután
kiszáll nyomban Horány után.

Apám – így szól a kis bálna –
hadd mehessek el a bálba.
– Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.

A hód arcán enyhe pírral
csókolódzik a tapírral.
Rosszalja a jegesmedve:
– Nem vagytok még megesketve!

– Szorgoskodnám – szól a hangya -,
ha a tücsök békén hagyna;
de rázendít folyton s újra:
táncolunk a rock and rollra.

Mért cikáznak a kis fecskék?
Hogy az eget kékre fessék.
S ha mindenütt van már festék,
“Kész a tavasz” – jelenthessék.

– Édes párom, adj egy csókot
– kéri Pókné a zord Pókot.
– Elkapott a méreg sodra,
nem szomjazom a csókodra.
inkább egy jó korsó serre.
Készülök a válóperre.

“Ne ugrándozz, ne táncolj,
ne bomolj,
az iskolás fiúcska mind komoly.”
Garázda kölykét inti így a moly.

Fekete az ablakpárkány,
rákönyököl a kis sárkány;
hat feje néz az utcára,
egy a leckét bent biflázza.



A kép forrása: pinterest.com

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
     A falevél erre sírva fakadt.
     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
     Nem baj, ha meghalok – gondolta –  úgysem ér már semmit az életem.
     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
     De a falevél bizony nem tudta.
     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.


A kép forrása: facebook.com

A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány,
– Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelte a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király. – Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
– Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.



A kép forrása: saját fotó

Amit most leírok, kivételesen nem kitalált történet, nem a fantáziám szülte. Nagyon friss az élmény még, ezért gyorsan meg is örökítem, mert bár azt gondolom, soha nem fogom elfelejteni, az agy néha furcsa tréfát űz az emberrel és a kevésbé fontos dolgokat helyezi előtérbe, az igazán lényeges emlékeket elrejti.

A történet szálai messzire nyúlnak vissza, valamivel több mint három évvel ezelőttre, amikor is megszületett kisfiunk, Dániel. Nővére ekkor két és fél éves volt. Végignézte, hogyan növekszik a pocakom, rásimítva pici tenyerét néha érezte, hogyan mocorog benne az öcsike. Sokszor megkérdezte, mikor fog megszületni, mikor bújik ki végre? Én boldog voltam, mert saját magamat ismertem fel benne, sok évvel ezelőtt én is türelmetlenül vártam testvéremet, akit egyszer csak, egy hideg december eleji napon a csizmámba pottyantott a Mikulás. Örültem, hogy kislányunknak megadhatjuk mi is azt az örömöt, amit nekem megadtak a szüleim. Hogy lett egy kishúgom, akire vigyázhattam, akit szerethettem, akivel egy idő után együtt játszhattam, akivel megoszthattam mindent és aki a mai napig az egyik legfontosabb személy az életemben.

Az örömöm Dani születése után néhány nappal kezdett elpárologni. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy Dodi a legdacosabb dackorszakát éli, a "terrible two" kellős közepén tobzódik az érzelmei viharában, a legmagasabbtól a legmélyebbig skálázza végig az összeset. Daninak nem hogy nem örült, inkább fanyalogva nézegette megfelelő távolságból és szerintem arra várt, hogy mikor visszük vissza a kórházba. Elvesztette egykeségét, meg kellett osztania ezután mindent, de legfőképpen az anyja figyelmét és idejét az öccsével. Rájöttem, hogy nem lenne szabad az én nagytesóságomat az övéhez hasonlítani. Hiszen én négy és fél éves voltam, amikor a húgom megszületett, ráadásul jó ideje nyúztam a szüleimet, hogy ugyan, hozzon már nekem a gólya egy testvért, de csakis lányt. Dodi meg nem kérte, hogy bővüljön a család, ő kész tények elé lett állítva.

Dani ennek megfelelően kismajom üzemmódba kapcsolt, mintha tudná, mivel tudja legjobban idegesíteni a testvérét. Hasfájós lett, akkor volt boldog, ha kézben lehetett, ha Dodival foglalkoztam volna, rögtön elkezdett sírni... Nem túl ideális kezdet egy testvéri jóviszonyhoz. Kislányunk mentségére legyen mondva, soha de soha nem bántotta ezért az öccsét, egyszerűen csak tudomást sem vett róla az idő nagy részében. Két évig abban a szomorú hitben éltem, hogy az én gyerekeim nem játszanak majd együtt, nem lesz köztük szövetség.

A jég akkor tört meg, amikor Dani elkezdett úgy igazán beszélni. Amikor már ki tudta fejezni magát, elmondta mit szeretne, a kérdésekre válaszolt. Szinte láttam, amikor Dodi fejében felvillant a villanykörte, hogy "jé, ezzel a kis makival tudnék mit kezdeni". Szép lassan bevonta a játékaiba. Persze mindig ő volt a főnök, ő találta ki a játék menetét, de Dani ezt nem bánta. Csillogó szemmel nézett fel a nővérére és örült neki, hogy végre ő is "nagyos" játékot játszhat.

Most már mosolyogva nézem, hogy milyen sztorikat valósítanak meg szerepjátékaik közepette. Azt gondolom, hogy az én fantáziám sem rossz, na de az övék! Időnként előfordul hiszti, összeveszés, kiabálás egymással, irigység, önzőség. De mindezt ellensúlyozza sok-sok kedvesség:
- ha Dani szomorú vagy dühös valami miatt, odaszalad Dodihoz és átöleli őt, nála keres megnyugvást
- ha boltba megyek Dodival, Daninak is választ valami meglepetést
- múltkor Dani az óvodában megkérte az óvó nénit, hogy menjenek, keressék meg Dodit. Nem akart tőle semmit, csak megnézte, hogy ott van-e és amikor látta, hogy igen, akkor megnyugodott és ment vissza játszani.
- Dodi rengetegszer rajzol, hajtogat valamit ajándékként "Danikájának"
És a sort még folytathatnám.

Ugye milyen megnyugtató ezeket olvasni? A gyerekeim arra tanítottak meg ezzel, hogy semmit nem szabad feladni, minden gyümölcs beérik egyszer!

És hogy miért írtam le mindezt? A tegnap történtek miatt. Dodinak ma kórházba kellett mennie, egy műtét várt rá. Hetek óta mondtuk neki, hogy vagy apa vagy anya tud bent lenni vele, mindketten nem mehetünk be. Kértük, hogy az indulás előtti napon döntse el, melyikünk legyen mellette. Az utóbbi napokban folyton engem emlegetett. Úgy gondoltam, ezzel el is dőlt a kérdés, én megyek vele. Tegnap, ebéd után jeleztük, hogy most utoljára kérdezzük tőle, mit döntött, mert el kell kezdeni bepakolni a kórházi felszereléseket. Dodi elgondolkodott, majd elkezdett számolni, végül azt mondta:
- Azt szeretném, hogy apa jöjjön velem, mert holnap anya altatja Danit (felváltva altatjuk apukájával) és különben is, Dani anyával jobban elvan, maradjon csak vele.

5 és fél éves és megjelent benne az önzetlenség. Nem magára gondolt elsősorban, hanem az öccsére. Csordultig telt a szívem!

Halkan megjegyzem, hogy számítottam erre a döntésére, mert mindig is nagyon apás volt. Ahogy írtam fentebb, Dani sokáig kisajátított engem és ez alatt az idő alatt még inkább megerősödött Dodi és apukája között a szövetség. 

A műtét sikerült, büszke vagyok a lányomra is és apukájára is, amiért gombostűnyi gyomorral ugyan, de biztos érzelmi támogatást nyújtva könnyíti meg Dodinak élete első kórházi bent-tartózkodását. 

*******

A képen látható rajz kicsit ugyan megviselt, de jól tükrözi Dodi viszonyát az öccséhez. Természetesen ő a nagytesó - az arányok szerint is - aki példát és utat mutat a kistesónak és vezeti őt mindenféle értelemben.