Amit most leírok, kivételesen nem kitalált történet, nem a fantáziám szülte. Nagyon friss az élmény még, ezért gyorsan meg is örökítem, mert bár azt gondolom, soha nem fogom elfelejteni, az agy néha furcsa tréfát űz az emberrel és a kevésbé fontos dolgokat helyezi előtérbe, az igazán lényeges emlékeket elrejti.

A történet szálai messzire nyúlnak vissza, valamivel több mint három évvel ezelőttre, amikor is megszületett kisfiunk, Dániel. Nővére ekkor két és fél éves volt. Végignézte, hogyan növekszik a pocakom, rásimítva pici tenyerét néha érezte, hogyan mocorog benne az öcsike. Sokszor megkérdezte, mikor fog megszületni, mikor bújik ki végre? Én boldog voltam, mert saját magamat ismertem fel benne, sok évvel ezelőtt én is türelmetlenül vártam testvéremet, akit egyszer csak, egy hideg december eleji napon a csizmámba pottyantott a Mikulás. Örültem, hogy kislányunknak megadhatjuk mi is azt az örömöt, amit nekem megadtak a szüleim. Hogy lett egy kishúgom, akire vigyázhattam, akit szerethettem, akivel egy idő után együtt játszhattam, akivel megoszthattam mindent és aki a mai napig az egyik legfontosabb személy az életemben.

Az örömöm Dani születése után néhány nappal kezdett elpárologni. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy Dodi a legdacosabb dackorszakát éli, a "terrible two" kellős közepén tobzódik az érzelmei viharában, a legmagasabbtól a legmélyebbig skálázza végig az összeset. Daninak nem hogy nem örült, inkább fanyalogva nézegette megfelelő távolságból és szerintem arra várt, hogy mikor visszük vissza a kórházba. Elvesztette egykeségét, meg kellett osztania ezután mindent, de legfőképpen az anyja figyelmét és idejét az öccsével. Rájöttem, hogy nem lenne szabad az én nagytesóságomat az övéhez hasonlítani. Hiszen én négy és fél éves voltam, amikor a húgom megszületett, ráadásul jó ideje nyúztam a szüleimet, hogy ugyan, hozzon már nekem a gólya egy testvért, de csakis lányt. Dodi meg nem kérte, hogy bővüljön a család, ő kész tények elé lett állítva.

Dani ennek megfelelően kismajom üzemmódba kapcsolt, mintha tudná, mivel tudja legjobban idegesíteni a testvérét. Hasfájós lett, akkor volt boldog, ha kézben lehetett, ha Dodival foglalkoztam volna, rögtön elkezdett sírni... Nem túl ideális kezdet egy testvéri jóviszonyhoz. Kislányunk mentségére legyen mondva, soha de soha nem bántotta ezért az öccsét, egyszerűen csak tudomást sem vett róla az idő nagy részében. Két évig abban a szomorú hitben éltem, hogy az én gyerekeim nem játszanak majd együtt, nem lesz köztük szövetség.

A jég akkor tört meg, amikor Dani elkezdett úgy igazán beszélni. Amikor már ki tudta fejezni magát, elmondta mit szeretne, a kérdésekre válaszolt. Szinte láttam, amikor Dodi fejében felvillant a villanykörte, hogy "jé, ezzel a kis makival tudnék mit kezdeni". Szép lassan bevonta a játékaiba. Persze mindig ő volt a főnök, ő találta ki a játék menetét, de Dani ezt nem bánta. Csillogó szemmel nézett fel a nővérére és örült neki, hogy végre ő is "nagyos" játékot játszhat.

Most már mosolyogva nézem, hogy milyen sztorikat valósítanak meg szerepjátékaik közepette. Azt gondolom, hogy az én fantáziám sem rossz, na de az övék! Időnként előfordul hiszti, összeveszés, kiabálás egymással, irigység, önzőség. De mindezt ellensúlyozza sok-sok kedvesség:
- ha Dani szomorú vagy dühös valami miatt, odaszalad Dodihoz és átöleli őt, nála keres megnyugvást
- ha boltba megyek Dodival, Daninak is választ valami meglepetést
- múltkor Dani az óvodában megkérte az óvó nénit, hogy menjenek, keressék meg Dodit. Nem akart tőle semmit, csak megnézte, hogy ott van-e és amikor látta, hogy igen, akkor megnyugodott és ment vissza játszani.
- Dodi rengetegszer rajzol, hajtogat valamit ajándékként "Danikájának"
És a sort még folytathatnám.

Ugye milyen megnyugtató ezeket olvasni? A gyerekeim arra tanítottak meg ezzel, hogy semmit nem szabad feladni, minden gyümölcs beérik egyszer!

És hogy miért írtam le mindezt? A tegnap történtek miatt. Dodinak ma kórházba kellett mennie, egy műtét várt rá. Hetek óta mondtuk neki, hogy vagy apa vagy anya tud bent lenni vele, mindketten nem mehetünk be. Kértük, hogy az indulás előtti napon döntse el, melyikünk legyen mellette. Az utóbbi napokban folyton engem emlegetett. Úgy gondoltam, ezzel el is dőlt a kérdés, én megyek vele. Tegnap, ebéd után jeleztük, hogy most utoljára kérdezzük tőle, mit döntött, mert el kell kezdeni bepakolni a kórházi felszereléseket. Dodi elgondolkodott, majd elkezdett számolni, végül azt mondta:
- Azt szeretném, hogy apa jöjjön velem, mert holnap anya altatja Danit (felváltva altatjuk apukájával) és különben is, Dani anyával jobban elvan, maradjon csak vele.

5 és fél éves és megjelent benne az önzetlenség. Nem magára gondolt elsősorban, hanem az öccsére. Csordultig telt a szívem!

Halkan megjegyzem, hogy számítottam erre a döntésére, mert mindig is nagyon apás volt. Ahogy írtam fentebb, Dani sokáig kisajátított engem és ez alatt az idő alatt még inkább megerősödött Dodi és apukája között a szövetség. 

A műtét sikerült, büszke vagyok a lányomra is és apukájára is, amiért gombostűnyi gyomorral ugyan, de biztos érzelmi támogatást nyújtva könnyíti meg Dodinak élete első kórházi bent-tartózkodását. 

*******

A képen látható rajz kicsit ugyan megviselt, de jól tükrözi Dodi viszonyát az öccséhez. Természetesen ő a nagytesó - az arányok szerint is - aki példát és utat mutat a kistesónak és vezeti őt mindenféle értelemben.