„Utazz el! Messzire! Most!” – belülről hallja a hangot, egyre hangosabban, ahogy szokta. Mindig, amikor a feszültség kezdi maga alá temetni. Sírni lenne kedve a kilátástalanság miatt, miközben dübörögnek fejében a felszólító mondatok. A pénz, amit a takarításért kap, szinte éhbér. Sokszor, túlságosan is sokszor kell azt mondania kislányának, hogy sajnos erre nem telik. Nincs új ruha. Nincs új játék. És lassan barátok sincsenek, mert a büszkeség, no meg az anyagiak nem engedik, hogy meghívjanak magukhoz bárkit is a kopott lakásba. Hiszen meg sem tudnák kínálni semmivel! Üres kézzel pedig vendégségbe sem illik menni. Behunyt szemmel, hátát a falnak vetve kezdi meg utazását, pontosan úgy, ahogy nagymamájától látta gyerekkorában. Csendben kivárta, míg nagyikája kinyitotta szemét és csak akkor kérdezte meg, hogy miért aludt állva? Mama huncutul rámosolygott és azt válaszolta, hogy nem aludt, utazott. Sok-sok évvel később értette meg, hogy ez mit jelent. Ilyen utazásra indul most is, kíváncsian várja, lelke merre repíti a hétköznapok rideg valóságából.

Már látja is! Gólyafészek. Templomtorony. Kicsike parasztház, a kertben kapirgáló tyúkok. Egy kislány kacagva szedegeti össze a tojásokat, négylevelű lóherét keresgél órákon át. Nézi a templomdombról énekelve, lassan lesétáló embereket, hallja, ahogy a harangok mély hangon zengnek. Ámulva lesi az árokparton ülve, ahogy esténként hazahajtják a teheneket a falu egyetlen, kanyargós utcáján. Az utcán, amelynek végén ott áll a híres költő szülőháza. Milyen jó viccnek tűnt, amikor Évikével beosontak a költő házába körülnézni! Az igazán nem az ő hibájuk, hogy egy díszes kancsó az asztal széléről leesett és összetört. Pali bácsi, a megbízott őr kiabálva kergette ki őket a házból. Futottak, ahogy bírtak, a fejük fölé érő kukoricaszárak rendezett sorai között. Aztán elfáradva leheveredtek a réten a harsogóan zöld fűben. Igen, ez a kislány ő volt. Vajon véletlen, hogy lelke egy olyan helyszínre repíti, ahol talán utoljára érezhette a teljes szabadság ízét, éppen most, amikor gúzsba kötve érzi magát?
De ha már itt jár, nem akar visszatérni. Sóvárog arra, hogy újra átélhesse a gyermeki boldogságot. Utazik tovább emlékei között. Egy másik békés napon találja magát. Érzi a fűszálak gyengéd érintését arcán, a lágy szellő simogatását, a bodza és az akác édes illatát. Hallja a méhek zümmögését, egy kakas kukorékolását a távolból. Minden olyan lassú, nyugodt és mégis élettel teli. Milyen jó csak úgy feküdni és nézni az égen úszó felhőket! Milyen jó elhinni, hogy ez a gondtalanság egész életében elkíséri. Milyen jó….
Delet harangoznak. Rohan a kis parasztház felé, mert tudja, hogy nénikéje a kedvencét főzte az öreg sparhelten: aranyló tyúkhúslevest. Rétest sütött mellé, káposztásat, almásat, mákosat. A kis füstös konyhában üldögélve nagyon szerette nézni, ahogy nagynénje aprólékos mozdulattal, finoman csipkedve húzza-nyújtja a rétest. Csodaként élte meg, ahogy az alig maréknyi tészta egy egész asztalnyi fátyolvékony lappá alakul a türelmes varázsló ujjai között.
A gólya minden évben visszatért fészkére. A falubeliek olyankor rituálisan kivonultak az utcára és barátként üdvözölték, biztosították róla, hogy nagyon várták. Rituálék. Kellenek az életbe, mert biztonságot, keretet, kapaszkodót adnak. Rituálé volt az is, hogy minden nyarát ott töltötte falun. Pontosan tudta mindig, hogy mi fog történni, kik veszik majd körül, mikor kivel találkozik össze az utcán, a legelőn, a focipályán, a kocsmában, ahova pálcikás jégkrémért ment. Olyan kiszámítható, megnyugtató volt minden. Talán ez a sziklaszilárdan felépített, biztonságot adó érzelmi alap segít neki abban, hogy ne roppanjon össze a jelen terhei alatt. Gondolatban köszönetet mond minden rokonának, aki ezt megadta neki. Egyikkel sem tud már találkozni ebben az életben. A gólya egyszer végleg elrepült és ő sem mehetett többet a kis parasztházba…

- Anya, miért alszol állva? – hallja egyszer csak kislánya hangját.
Kinyitja szemét és elmosolyodik.
- Nem aludtam, drágám. Utaztam.

A kép forrása: saatchiart.com