Nekem van időm, bőven. Emberi számítások szerint közelítek a negyven évhez, de nálunk, plüssmackóknál nem rohannak így a napok. Kölyökmackó vagyok, és mint olyan, a gyerekekkel érzem magam igazán jól. Éppen ezért, amikor kisgazdám anyukája felnőtt lett, felültetett a polcra, hogy onnan szemléljem a világ történéseit. Jaj, mert azt nem is mondtam még, hogy amikor kisgazdám anyukája négy éves volt, egy hideg téli napon egymásra találtunk. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és fél. Odacammogtam hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj? „Kiveszik a mandulámat” – mondta ő és potyogtak a könnyei – „Hamarosan kórházba megyek”. Átöleltem, vigasztalóan brummogtam a fülébe és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. Kisgazdám anyukája rám mosolygott. „Komolyan, Brumi?” – így nevezett el, Bruminak – „Nahát, hogy te milyen kedves kismackó vagy! Most már nem is félek annyira!”. Nap napot követett, közeledett a műtét időpontja. Kisgazdám anyukáját sok vizsgálatra küldték el. Belekukkantottak a fülébe, orrába, torkába. Megmérték a lázát. Meghallgatták a szívverését. Vért vettek tőle. Minden vizsgálatra elkísérhettem, bátorítóan foghattam a kezét. Ám amikor arra került a sor, hogy be kellett feküdnie a kórházba, azt mondta neki a doktor bácsi, hogy engem nem vihet magával. Kisgazdám anyukája zokogott, én is hullattam a mackókönnyeket. Négy nap múlva találkoztunk újra. Örömömben össze-vissza ugráltam, amikor végre átölelhettem. Sápadt volt és fájt a torka. Sokat kellett feküdnie, pihennie. Nagyon halkan tudott beszélni, de elmesélte, hogy a kórház egy félelmetes hely. Rengeteg gyerekkel feküdt egy szobában, majdnem mindegyik hangosan sírt az anyukája után. Néha bementek az ápolók, hogy csendre intsék őket, de nem lett csend. Kisgazdám anyukája egyedül érezte magát, fejére húzta a takarót és félt, mert nem tudta, mi fog vele történni. Másnap korán ébresztették, elküldték mosdóba. Fázott és rettegett, mert egy szigorú néni kísérte mindenhová. Nem kaphatott melegebb ruhát, a fogai összekoccantak a hidegtől. A műtőbe egy kedves fiatal bácsi kísérte be, aki azt mondta neki, hogy nem kell félnie, minden rendben lesz, de nem hitt neki. Ezután felfektették egy nagy ágyra és lámpák sokasága világított bele a szemébe. Zavarta a fény és a hideg, hiányzott neki az anyukája, apukája. Amikor a szája elé tettek egy nagy, gumimaszkot, sírni kezdett. Sírva tért magához a kórházi ágyában, fájt a feje, a torka, az orra, a párnája csupa vér volt… El kellett takarnom a szememet a mancsommal, amikor ezt elmesélte, mert szinte láttam magam előtt. Három napot kellett még bent maradnia a kórházban, addig csak egyszer, ablakon keresztül láthatta a szüleit, mert influenzajárvány volt épp és nem mehettek be hozzá a kórterembe.

Most, ahogy visszaemlékszem erre a történetre, amit kisgazdám anyukája mesélt nekem, nagyon elszomorodom. Eszembe jutott, mennyire sajnáltam őt, amiért nem lehettem vele, egyedül kellett átélnie ezeket a rossz dolgokat. Nem vigyázhattam rá, ahogy megígértem neki a találkozásunkkor. Bántott, hogy nem engedték meg, hogy mellette legyek a kórházban. Akkor, amikor már otthon volt, meggyógyítottam a szeretetemmel. Őriztem az álmát, amikor aludt, hozzábújtam, amikor szüksége volt rám. Játszottam vele, amikor jobban lett. És egyszer csak visszatért a szín az arcába, újra sokat nevetett, mint azelőtt és visszament az óvodába. Sok éven át voltam még a legjobb barátja, de egyszer csak elérkezett a felnőttkor küszöbe és akkor kisgazdám anyukája azt mondta nekem: „Brumikám, köszönöm, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek, de most pihenj egy kicsit. Ideültetlek a polcra, nézgelődj, gyűjtsd az erőt, mert biztosan lesz még valaki, akinek nagyon nagy szüksége lesz a gyógyító energiádra.”.

Hosszú évek teltek el, én csak vártam, várakoztam. Egy szép napon eljött az időm, feladatot kaptam. Kisgazdám anyukája levett a polcról, megsimogatott és a fülembe súgta: „Mától új kisgazdád lesz, az én kislányom. Legyél jó pajtása és vigyázz rá nagyon. Ő is mandulaműtét előtt áll.” – és átadott a lánykának, aki csillogó szemmel, vidáman ölelt magához. „Ő a te gyógymackód, anya?” – kérdezte – „Gyógyikának nevezem el”. Összebarátkoztam Dorottyával. Nagyokat kacagva sokat játszottunk együtt, magához ölelve aludt el. Közeledett a műtét napja. Dorottya nem félt, ő egy igazán bátor kislány. Elkísértem a vizsgálatokra, fogtam a kezét, miközben Viktória vért vett tőle. Együtt nevettünk, amikor Viki mókásan elmesélte neki, hogy most a pillangó segítségével katicákat fognak előcsalogatni a kis karjából. Utána kapott egy tapaszt a szúrás helyére, amire az óvodai jelét rajzolta Viki. Sőt, kaptam én is! Ezt láthatjátok rajtam a képen. Büszkén sétáltunk együtt az egyformán beragasztott karunkat lóbálva. És közben boldogság áradt szét bennem, amiért a laborban dolgozó igazán kedves Viktória olyan hangulatot tudott teremteni a vérvétel során, hogy nem maradt rossz érzés miatta Dorottyában.

Eljött a műtét napja. Egész éjjel nem aludtam, annyira rettegtem attól, hogy ez a kislány is olyan szomorúan, fájdalmakkal telve fog távozni a kórházból, mint egykor anyukája. Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy bemenjek én is vele. Sőt, még apukája is vele maradhatott végig a bent tartózkodása alatt. „Gyere Gyógyika, ma fogják kivenni a mandulámat” – mondta vidáman Dorottya. Én bátorítóan megszorítottam a kezét, örültem, hogy mosolyog, de féltem, hogy ez a mosoly hamarosan eltűnik.

Szerintetek másnap, amikor hazatért anyukájához és a kisöccséhez Dorottya, mit mondott? Nem fogjátok kitalálni. Megsúgom: „Anya, olyan jó volt a kórházban!”. Képzeljétek, egy csodahelyre került a kislány, hihetetlenül kedves gyógyítók közé. A doktor nénijét Dorinának hívják. Az egyforma névkezdet miatt máris kialakult egy szimpátia kisgazdámban felé. Dorina doktor néni nem csak szép, de nagyon óvatos és kedves, semmit nem erőltetett a kis betegére. Csak olyan vizsgálatokat végzett el, amire engedélyt kapott Dorottyától. Egyik ámulatból a másikba estem. Kisgazdám anyukájának elmondása alapján egészen másra számítottam. A kórház nem csillogó, nem modern, de az ott dolgozók melegsége, kedvessége beragyogja a tereket. Ott főleg felnőtteket szoktak gyógyítani, mégis mindenki, akinek dolga volt Dorottyával aznap és másnap, értett a gyerekek nyelvén. Egyenrangú partnernek tekintették őt, mindig mondták, hogy mire számíthat a következőkben, mi fog történni. Megnyugtatták, megnevettették, így eszébe sem jutott félni. Félt helyette az apukája. A műtős bácsi ölben vitte be, mint egy királylányt, és képzeljétek, bemehettem vele én is, a lábánál ülve vigyáztam rá! De nem is kellett vigyázni, megtették helyettem az orvosok. Nagy szakértelemmel, óvatosan és figyelmesen dolgoztak. A műtét után megnyugodott apukája és én is. Láttam, hogy itt nem sok dolgom lesz, vigasztalni biztosan nem kell ébredés után. Így egyszerűen csak hozzábújtam és elaludtam vele együtt. Arra ébredtem, hogy az aneszteziológus bekukkant a szobába, ahol csak mi voltunk, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Hamarosan egy ápolónő jött, ő is megkérdezte, meg is nézte. Majd Dorina doktor néni érkezett. És ez így ment egész nap. Felváltva ellenőrizték, hogy kis betegük jól érzi-e magát, pedig volt elég dolguk. Sok műtét várt rájuk és a betegek is érkeztek folyamatosan. Dorottya hamarosan magához tért, jókedvűen. Biztos vagyok benne, hogy érezte azt a szeretetet, figyelmet, ami körülvette. Apukája leste a kívánságait, az ápolónők, orvosok mosolyogva néztek be mindig a szobába. Nagy kő, mit kő! Egy szikla esett le a szívemről. Kezembe fogtam kisgazdám kezét és a fülébe súgtam, hogy a lehető legjobb helyen esett túl a mandulaműtéten. Másnap reggel kipihenten ébredt. Nagyon tetszett neki, hogy amikor vizitre érkeztek hozzá a doktorok, a főorvos bácsi nemcsak az állapotát vitatta meg vele, de még a Hupikék Törpikékről is beszélgettek. Mindent rendben találtak, így haza is jöhettünk. Indulás előtt beköszönt a szobába az a kedves bácsi is, aki a betegfelvételi ablaknál szokott dolgozni és érdeklődött Dorottya állapota felől. Kedves olvasók, el tudjátok képzelni, hogy ez milyen jól esik még egy 5 éves kislánynak is?

Hálás vagyok, amiért Viki volt az első, aki Dorottyától vért vett és a gyermeki lélekre hangolva két különböző alkalommal is át tudta segíteni a tűtől való félelmen! Hálás vagyok, amiért a Péterfy Kórház Fül-Orr-Gégészetén ilyen empatikus és profi gyógyítók dolgoznak! Hálás vagyok, mert bár azóta is Gyógyika a nevem, Dorottya lelkét nem kell gyógyítanom! Elég ha továbbra is csak szeretem őt.

Dorottya anyukájaként szeretném megköszönni Körmöndi Viktóriának az Újpesti Gyerekrendelő laborosának, valamint Dr. Göböl Dorinának, Dr. Huszka János főorvosnak és mindenkinek, aki 2022. szeptember 19-én és 20-án a Péterfy Sándor utcai Kórház Fül-Orr-Gégészeti osztályán dolgozott, kislányommal kapcsolatba került, akár csak egy mosoly erejéig. Sajnos sem az ápolónők, sem az aneszteziológus, sem a betegfelvevő kedves úriember nevét nem sikerült kiderítenünk még, pedig nagyon szívesen megemlítenék mindenkit név szerint! Örökké hálás leszek nekik, amiért kedvességükkel, gyerekszeretetükkel, nyugodt természetükkel, hozzáértésükkel, empátiájukkal hozzásegítették kislányomat - és férjemet  - ahhoz, hogy pozitív érzelmekkel távozzon a vérvételekről és a kórházból. Lánykámmal minden nap beszélgetünk azóta is a bent töltött időről. Ma este megkérdeztem tőle, hogy tud-e mondani bármi rosszat, ami a kórházban történt? Elgondolkodott és azt mondta, hogy csak egyet. "A műtét után nagyon éhes voltam, korgott a pocakom, de csak keveset tudtam enni, mert megfájdult a torkom." Azt kívánom, hogy soha rosszabb élménnyel ne távozzon kórházból.

A gyógyítóknak pedig azt, hogy ne veszítsék el azt a tüzet, ami most melegíti és ragyogtatja őket és ami által a betegeik is átmelegszenek!


A kép forrása: saját fotó