- Anya, miért olyan mozdulatlanok ezek a sellők? - kérdezte tegnap a gellérthegyi sétánk után kislányom, amikor már a Gellért fürdő oldalában kukucskáltunk be a kerítés rácsai között és meglátta Gárdos Aladár Küzdelem a hüdrákkal című szoborcsoportját. Számára az a szó, hogy "sellő", a mesékből ismert, vízben ide-oda fickándozó, hosszú hajú, ember felsőtestű, halfarkú, kedves, mosolygós lányt jelenti. Tehát nagyon jól azonosította a szoborcsoportban látható két fő alakot. Nem akartam felhívni a figyelmét a halszerű szörnyekre, akikkel a sellőlányok küzdenek az alkotásban, mert akkor már a görög mitológiát is belevontam volna a magyarázatba, arról meg még ráér később hallani, ezért csak ennyit feleltem az 5 évesnek:

- Mert szobrok, kislányom, nem élőlények.

- Jaj tudom, anya! Akkor ők csak teliholdkor kelnek életre!

Hümmögtem kicsit magamban, mert egyből tudtam, hogy a kedvenc kutyás mesefilmje egyik epizódjára asszociált.

Este tudatosult bennem, hogy éppen telihold van. Nem hagyott nyugodni, hogy egy ilyen rövid válasszal elintéztem a kérdését és ráadásul pont megemlítette a teliholdat. Megszületett a fejemben a két sellő legendája, aminek vajmi kevés köze van Gárdos Aladár kompozíciójához, hüdrákat (hydrákat) nyomokban sem tartalmaz, ellenben testvéri szeretetből annál többet. Ma este elő is adtam neki, egész jó volt a fogadtatás. 

Élt egyszer réges-régen egy testvérpár, Luna és Estella. Ikerlányok voltak, de már az anyaméhben versengtek egymással. Ki győz? Ki születik erre a világra hamarabb? Luna lett a gyorsabb, három perccel hamarabb érkezett testvérénél.

Egyformán cseperedtek, aranyló hajú kislányokból, királynői alkatú fiatal nőkké értek az évek alatt. Környezetük ámulva figyelte, milyen nagy a hasonlóság köztük és milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket. Ha távol voltak egymástól, akkor is megérezték a másik örömét, bánatát. Nem telt el óra anélkül, hogy egymásra gondoltak volna, egy napot sem tudtak egymás nélkül tölteni. Végtelen nagy szeretet kötötte össze őket. Mindezek ellenére folyamatos verseny volt az életük. Melyikük vesz fel aznap szebb ruhát? Kinek lesz több táncpartnere a bálon? Ki vágtázik gyorsabban a lovával? Még a toronyszobájukba is versenyezve szaladtak fel.

Bár Estella született később, a versengésből általában ő került ki győztesen. Lunát ez nagyon bosszantotta. Folyton újabb és újabb ötlet jutott eszébe, hogyan is tudna borsot törni testvére orra alá és állandóan új kihívásokat keresett, hogy végre ő győzedelmeskedhessen. Egy éjjel álmot látott. A víz tündére szólította:

- Napkeltekor gyere a folyóhoz és hívd a testvéredet is! Úszásban mindig te voltál a jobb, mutasd meg, még mindig így van-e?

Luna mosolyogva ébredt. Igen! Átússzák a folyót, ebben végre ő fog győzni! Estella húzódozott, amikor testvére hívta.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet, éppen árad a folyó…

- Ugye nem futamodsz meg testvérkém? – kérdezte szélesen mosolyogva, csípőre tett kézzel Luna.

Estellának több sem kellett, már szaladt is a víz felé. Egyszerre vetették bele magukat a gyors sodrású folyóba. Luna hosszú karcsapásokkal haladt, már majdnem átért a túlpartra, amikor meghallotta testvére segélykiáltását:

- Segíts, Luna! Túl erős a sodrás, nem tudok átúszni!

Luna hátrapillantott, látta, hogy Estella küzd a vízzel. De a versenyszellem erősebb volt benne mindennél, amikor meglátta, hogy már csak néhány méter és megérkezik a túlsó partra.

- Luna! Nem tudom fent tartani magam! Segíts…. – Estella utolsó szavait elnyelte a víz, ahogy őt magát is.

Luna kibotorkált a partra, de örömmámor helyett, amiért ő nyerte meg a versenyt, a kétségbeesés lett úrrá rajta. Hiába pásztázta tekintetével a vizet, hiába kiáltozta testvére nevét, nem látta sehol, nem érkezett válasz. Visszaúszott a folyó közepére, lebukott a víz alá, de alig bírta tartani magát, egy örvény keletkezett körülötte, amely felkavarta a folyómedret, átláthatatlanná téve a körülötte lévő vízivilágot. Luna zokogott, Estella nevét üvöltötte, mindhiába. Ekkor egy hatalmas hullám a partra sodorta őt. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire végre fel bírta emelni a fejét és ki tudta nyitni a szemét. Vakító világosságot látott a folyó közepéből kiemelkedni. Azonnal felismerte álmából az áttetsző alakot, a víz tündérét. Hosszú haja lobogott körülötte, kék köpenye alól kivillant aranyszínű ruhája. Két karjában tartotta Estella élettelen testét.

- Miért tetted? Miért hívtál ide minket? – zokogta vádlón Luna – Elvetted a testvérem életét!

- Nem én tettem – mondta csendesen a víz tündére – Próbára tettelek a kérésemmel, de te döntöttél. Jól tudtad, hogy árad a folyó, Estella is figyelmeztetett rá. Azt is tudtad, hogy testvéred nem olyan jó úszó, mint te. De éppen ezért csaltad őt ide. Le akartad győzni, mindenáron. Ezért a győzelemért Estella az életével fizetett.

Luna két karját kinyújtva a tündér felé szaladt a sekély vízben.

- Add vissza Estella életét! – kiáltotta kétségbeesetten – Mindennél jobban szeretem őt! Nem tudok a testvérem nélkül élni.

- Egészen biztos ez? - vonta fel szemöldökét a tündér – Nélküle nem tudsz élni vagy a versengés nélkül?

Luna térdre esett a vízben és összekulcsolt két kezét a tündér felé emelte.

- Megígérem, hogy soha többé nem versenyzek vele, ha visszaadod az életét.

A tündér nagyon lassan szólalt meg.

- Mivel mindketten versengő szelleműek vagytok, egyikőtök sem hibásabb a másiknál abban, ami ma történt, igazságos döntést hoztam. Visszaadom Estella életét, úgy, hogy közben elveszem mindkettőtökét. Öröklétre, de mozdulatlanságra ítéllek benneteket, egyetlen napot kivéve minden hónapban. Amikor a telihold és az Esthajnalcsillag egyszerre ragyog az égen, akkor életre kelhettek és kedvetekre úszkálhatok a rátok bízott vízben.

Így történt, hogy Estella és Luna sellőkké változtak. Örök mosollyal az arcukon kőszobrokként őrzik a a fürdőzök biztonságát, vigyázva rájuk, nehogy bárki is vízbe fulladjon. Azokon az éjszakákon pedig, amikor a telihold és az Esthajnalcsillag együtt világítja be a fekete égboltot, a két lány mozdulatlansága önfeledt viháncolásba vált át. Kézen fogva, úsznak, énekelnek, keringnek egymás körül kacagva, addig, amíg a nap első derengése elő nem bukkan a horizonton. Ekkor megnyugodva, egymást átölelve térnek vissza őrhelyükre.



A kép forrása: Göröntsér Vera, kozterkep.hu