Móra Ferenc: Zengő ABC

A kép forrása: libri.hu
„Utazz el! Messzire! Most!” – belülről hallja a hangot, egyre hangosabban, ahogy szokta. Mindig, amikor a feszültség kezdi maga alá temetni. Sírni lenne kedve a kilátástalanság miatt, miközben dübörögnek fejében a felszólító mondatok. A pénz, amit a takarításért kap, szinte éhbér. Sokszor, túlságosan is sokszor kell azt mondania kislányának, hogy sajnos erre nem telik. Nincs új ruha. Nincs új játék. És lassan barátok sincsenek, mert a büszkeség, no meg az anyagiak nem engedik, hogy meghívjanak magukhoz bárkit is a kopott lakásba. Hiszen meg sem tudnák kínálni semmivel! Üres kézzel pedig vendégségbe sem illik menni. Behunyt szemmel, hátát a falnak vetve kezdi meg utazását, pontosan úgy, ahogy nagymamájától látta gyerekkorában. Csendben kivárta, míg nagyikája kinyitotta szemét és csak akkor kérdezte meg, hogy miért aludt állva? Mama huncutul rámosolygott és azt válaszolta, hogy nem aludt, utazott. Sok-sok évvel később értette meg, hogy ez mit jelent. Ilyen utazásra indul most is, kíváncsian várja, lelke merre repíti a hétköznapok rideg valóságából.
Már látja is! Gólyafészek. Templomtorony. Kicsike parasztház, a kertben kapirgáló tyúkok. Egy kislány kacagva szedegeti össze a tojásokat, négylevelű lóherét keresgél órákon át. Nézi a templomdombról énekelve, lassan lesétáló embereket, hallja, ahogy a harangok mély hangon zengnek. Ámulva lesi az árokparton ülve, ahogy esténként hazahajtják a teheneket a falu egyetlen, kanyargós utcáján. Az utcán, amelynek végén ott áll a híres költő szülőháza. Milyen jó viccnek tűnt, amikor Évikével beosontak a költő házába körülnézni! Az igazán nem az ő hibájuk, hogy egy díszes kancsó az asztal széléről leesett és összetört. Pali bácsi, a megbízott őr kiabálva kergette ki őket a házból. Futottak, ahogy bírtak, a fejük fölé érő kukoricaszárak rendezett sorai között. Aztán elfáradva leheveredtek a réten a harsogóan zöld fűben. Igen, ez a kislány ő volt. Vajon véletlen, hogy lelke egy olyan helyszínre repíti, ahol talán utoljára érezhette a teljes szabadság ízét, éppen most, amikor gúzsba kötve érzi magát?
De ha már itt jár, nem akar visszatérni. Sóvárog arra, hogy újra átélhesse a gyermeki boldogságot. Utazik tovább emlékei között. Egy másik békés napon találja magát. Érzi a fűszálak gyengéd érintését arcán, a lágy szellő simogatását, a bodza és az akác édes illatát. Hallja a méhek zümmögését, egy kakas kukorékolását a távolból. Minden olyan lassú, nyugodt és mégis élettel teli. Milyen jó csak úgy feküdni és nézni az égen úszó felhőket! Milyen jó elhinni, hogy ez a gondtalanság egész életében elkíséri. Milyen jó….
Delet harangoznak. Rohan a kis parasztház felé, mert tudja, hogy nénikéje a kedvencét főzte az öreg sparhelten: aranyló tyúkhúslevest. Rétest sütött mellé, káposztásat, almásat, mákosat. A kis füstös konyhában üldögélve nagyon szerette nézni, ahogy nagynénje aprólékos mozdulattal, finoman csipkedve húzza-nyújtja a rétest. Csodaként élte meg, ahogy az alig maréknyi tészta egy egész asztalnyi fátyolvékony lappá alakul a türelmes varázsló ujjai között.
A gólya minden évben visszatért fészkére. A falubeliek olyankor rituálisan kivonultak az utcára és barátként üdvözölték, biztosították róla, hogy nagyon várták. Rituálék. Kellenek az életbe, mert biztonságot, keretet, kapaszkodót adnak. Rituálé volt az is, hogy minden nyarát ott töltötte falun. Pontosan tudta mindig, hogy mi fog történni, kik veszik majd körül, mikor kivel találkozik össze az utcán, a legelőn, a focipályán, a kocsmában, ahova pálcikás jégkrémért ment. Olyan kiszámítható, megnyugtató volt minden. Talán ez a sziklaszilárdan felépített, biztonságot adó érzelmi alap segít neki abban, hogy ne roppanjon össze a jelen terhei alatt. Gondolatban köszönetet mond minden rokonának, aki ezt megadta neki. Egyikkel sem tud már találkozni ebben az életben. A gólya egyszer végleg elrepült és ő sem mehetett többet a kis parasztházba…
- Anya, miért alszol állva? – hallja egyszer csak kislánya hangját.
Kinyitja szemét és elmosolyodik.
- Nem aludtam, drágám. Utaztam.
A kép forrása: saatchiart.com
Mi a nő nekünk? Az egész világ maga, a szüntelen változás,
Az anya, akinek testén át e világba léptünk, az első és végtelen önfeláldozás.
Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel,
Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó,
semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható.
Ahogy tudatunk lassan a világra nyílik, ő maga is átalakul, megváltozik.
Előbb éteri szépség, ideál, trubadúrok álma, költők ihletője, szerelem és őrület forrása,
Majd társunk a jóban és rosszban, életünk néma napszámosa,
Vetett ágy, vasalt ing, étel és ital, kedvesség, szerelem, a test gyönyöre, az apokalipszis kínja és a mennyország ígérete.
Mindez ő, egy személyben, lelkünk másik fele, aki értünk létezik és mi őérte.
Köszöntöm hát őket, a nőket, kívánom nekik mindazt a szépet, amit érettünk ma és minden nap önként megtesznek.
A kép forrása: artrussia.ru
Öntsünk szappant, öntsünk gyertyát,
kössünk csuhét, fonjunk szalmát,
varrjunk apró bársonypárnát,
tegyünk bele levendulát!
Látod, én is angyal vagyok:
meglepetést tartogatok!
Saját kézzel készítem,
beleteszem a szívem.
Dióbogárka, papírpohárka,
gyöngy-nyaklánc, tálka, festett madárka,
gyurmavirágcsokor és rongybaba,
párnahuzatból lámpabura,
habzsák, babzsák, filc-szívecske,
mécsestartó telefestve,
plusz egy díszes képkeret –
beleteszem képemet!
A kép forrása: elixir-journal.com
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más fekete,
csak a Bodri kutyának
az orra hegye –
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
A kép forrása: pinterest.com
Suttog a fenyves zöld erdő,
Télapó is már el jő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.
Tél szele hóval faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hűs szellő.
Suttog a fenyves zöld erdő,
Rászítál a hófelhő
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.A kép forrása: webshop.jatekforras.hu
A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide emgem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
-Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
-Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
A kép forrása: libri.hu
Az anyaság önismeret. Sokan mondták már azelőtt is hogy első gyermekem megszületett volna, de azt hogy mekkora igazság van ebben a mondatban, most kezdem felfogni.
Egész életemben szerettem a csendet, a rendet, a nyugalmat, a pontosságot, a hosszú, pihentető alvást, élveztem azt is ha egyedül lehetek és órákig csak olvastam, saját gondolataim között léteztem. Másfél nap alatt végeztem egy 600 oldalas könyvvel, rendszert vittem a házimunkába, órákig pepecseltem a konyhában egyetlen bonyolult étellel, sütivel. Kínosan ügyeltem arra, hogy sehonnan ne késsek el.
Ehhez képest most a két éves és a két hónapos gyerekeimmel senkinek nem tudok határozott időpontot mondani, hogy mikor indulunk el, mikorra érünk oda. Az én lépteim lelassultak Dorottya kisgyerek lépteihez, az útszéli pitypangokhoz folyton meg kell állni, el kell fújni őket, kavicsokat gyűjteni, csigákat lesni. Kétszáz méteren 15 megállót iktatunk be. Ennyit a pontosságról és arról hogy ne késsünk el sehonnan...
A pihentető alvástól egy időre most búcsút mondhatok, mert Dorottya ugyan nagyon jól és sokat alszik éjszakánként, de kisöccse két hónapja megérkezett közénk és most ő határozza meg az éjszakáimat. Nagyon örülök, ha két részletben 8 órát aludhatok. Férjemmel van hogy este 10-kor sikerül két "felnőttes" mondatot váltanunk, amelyben nem szerepel egyik gyermekünk neve, fejlődési előmenetele, nekik vásárolandó ruhadarab megnevezése sem.
Csend és rend? Kisgyerek mellett? Kizárt! Két kisgyerek mellett? Elképzelhetetlen! Dorottya ébredés után fél órával már úgy szétszórja a játékait, hogy ha valaki benézne hozzánk, azt hihetné, atomtámadás történt nálunk. A legképtelenebb helyeken találom meg a dolgait és vannak olyan tárgyak amelyeket úgy elrejtett, hogy másfél éve nem találom. És beszél, beszél folyamatosan! Mondókázik, mesekönyvből idézget, élményeit szedi elő a gondolataiból és újra és újra elmondja. Beszélgetünk. Kérdez. Sokat, nagyon-nagyon sokat! "Ezmiez?" Naponta kétezerhatszázhuszonötször legalább. Én pedig ugyanennyiszer válaszolok. A dackorszakos hisztiket inkább nem részletezem, mert az kimeríti a csendháborítás fogalmát.
Két hónapja, Dani születése óta egyetlen percre sem voltam egyedül. Gondolataimat leginkább ő vezérli, na és persze nővérkéje. Az hogy anya lettem, óriási felelősséggel jár. Újszülöttként még többnyire tőlem függnek, a nap nagy részében anyára van szükségük. Később amikor már beindul a mozgásfejlődés,oda kell figyelnem hogy minden rendben menjen, ne üsse be magát, ne essen le sehonnan, ne fejeljen le semmit. És beszéljek hozzá sokat! Hiszen ezekben az években gyűjtik össze szókincsük nagy részét. Dorottya nagyon korán kezdett el beszélni, szépen, értelmesen, választékosan fogalmaz, és csak remélni merem, hogy ez nagyrészt nekem köszönhető. Szeretném ha Dani is így fejlődne majd. Az olvasás most gyerekkönyvekre, mondókákra korlátozódik. Nemhogy másfél nap alatt, de egy hét alatt sem végzek egy Nők Lapjával A hatszáz oldalas könyvek, a felnőtt irodalom 23 olvasásra váró példánya egyelőre türelmesen várakozik a polcomon.
A házimunka porszívózásra-felmosásra redukálódott mostanában, akinek nem tetszik, jöhet hozzánk alaposabb munkát végezni. Főzni pedig most kezdtem Dani születése óta, a húsz perc alatt elkészíthető ételeket részesítem előnyben. Mármint húsz perc előkészítéssel, mosogatással együtt
A fentiekből látszik, hogy az életem ha nem is 180 fokos, de minimum 100 fokos fordulatot vett két és fél éve, kislányom és kisfiam születése óta. Nem mondom, hogy könnyű volt a váltás sok-sok gyermektelen év után és azt sem, hogy nem hiányzik néha egy kis magány, egy kis csend, egy kicsit nagyobb rend és rendszer, két órányi nyugodt olvasás. Hiányzik. De ezek már csak ideiglenesen kellenének, mert rájöttem hogy a két legszebb és legfontosabb dolog az életemben Dorottya és Dániel. Nélkülük már nem kellene semmi. Néhány éve el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen boldog leszek, amiért van két gyerekem, akik kizökkentenek az addigi nyugodt életemből.
A kép forrása: fineartamerica.com
A szöveg saját írás, megosztása, terjesztése kizárólag a forrás megjelölésével engedélyezett.