Varázsszavak

2022.dec.21.
Írta: Varázsszavak Szólj hozzá!

D. Varga Bea - Három karácsony

Már állt a karácsonyfa az óvodában, az emeleti nagy előtérben. Mosolygós óvó nénik díszítették minden évben, advent idején. A kis rózsaszín gömbdísz álmosan pislogott és figyelni kezdett. Gondos kezek mindig ugyanoda helyezték: egy magasabb ágra, a csúcsdísz közelébe. Így aztán igazán jól belátta a teret. Nézett jobbra, a folyosóra, hallotta a vidám csivitelést, zsongást, csacsogást. Nézett balra, a lépcső felé, amelyen a sietős szülők kísérték felfelé a kabátos-csizmás gyerekeket, hogy utána újra siethessenek, immár lefelé, ki a kapun, bele a rohanó decemberi munkanapba.
Ekkor tűnt fel a kis gömbdísznek egy apuka a lépcső alján. Éppen azért, mert ő nem sietett. Lassan, megfontolva lépkedett , kislánya kezét fogva. A sapka lekerült a fejükről, kabátjukat kigombolták. A kislány már az első lépcsőfokoknál meglátta a karácsonyfát. Sikkantott egyet örömében, csillogó szemmel kezdte szaporázni lépteit. Vékony szálú, pihés haja két rövidke copfba fogva göndörödött feje körül. Kiscsoportos lehetett. Apukája elengedte a kezét, úgy tűnt nem tud lépést tartani lelkes lánykájával. Ekkor nézte meg jobban a kis gömbdísz. Ahogy a kislánya hátat fordított neki, a férfi mintha meggörnyedt volna. Jobb kezét a mellkasára szorította, nehézkesen, zihálva lélegzett. Bal kezével a korlátba kapaszkodott, szinte vonszolta magát felfelé. Arca szürkés volt, mély barázdákkal szabdalt, szeme fénytelen. Fején egy szál hajat sem látott a rózsaszín dísz.
A kislány felért a lépcső tetejére, körbetáncolta a fát és apukájához fordulva ezt kiáltotta:
- Nézd apa, milyen szép kajácsonyfa!
Igen, egészen biztos kiscsoportos, mosolygott a kis gömbdísz .
A férfi ebben a pillanatban kihúzta magát. Elengedte a korlátot, elengedte a mellkasát. Ruganyos léptekkel, fényesedő, meleg tekintettel ment felfelé. Kislánya mellé érve felkapta őt, megpörgette a levegőben és átölelte.
- Éppen olyan gyönyörű,mint te vagy! - adott egy puszit a kis pufók arcra.
- Apa, az a csillag a leggyönyöjűbb – mutatott a kislány a csúcsdíszre. – Olyan mintha mindenje vigyázna itt a földön!
A férfi szeme elhomályosult, és halkan ezt mondta:
- Amikor majd én is csillag leszek, pont így fogok vigyázni rád és anyukádra.
A kislány nem válaszolt. Nem értette, nem érezte a szavak súlyát. Kézen fogva sétáltak a csoportszoba felé. A rózsaszín kis gömb aggódva nézett utánuk.

A következő évben a kis gömbdísz már a karácsonyfa felállításának első napján megpillantotta a kislányt. Valami változott rajta, tűnődött. Most lassan lépdelt felfelé a lépcsőn, nem ugrabugrált. Haja megnőtt, hátul lófarokba kötötték neki. Arca elvesztette pufókságát, vékonyabb lett. De ami a legjobban bántotta a rózsaszín gömbdíszt: szeme ragyogása is eltűnt. Az egész kislány szomorúságot árasztott, éppen úgy ahogyan a mellette lépkedő anyukája is.
Megálltak az előtérben a karácsonyfa előtt. A kislány egyre feljebb emelte a tekintetét, mígnem meglátta a csúcsdíszt. Akkor összeráncolta szemöldökét.
- Apával akarok lenni – jelentette ki.
A nő a szája elé kapta remegő kezét, szemét elhomályosították a könnyek.
- Nem akarom, hogy apa a csillagok között éljen! Azt akarom, hogy itt legyen velünk újra! – kiáltotta durcás-sírós hangon a kislány, lábával toppantott is hozzá.
A nő leguggolt hozzá, átölelte. Egy darabig karjaiban tartotta gyermekét. Amikor úgy érezte, hogy sírás nélkül meg tud szólalni, a szemébe nézett és halkan ezt mondta:
- Kicsikém, tudom, hogy hiányzik apa, nekem is nagyon hiányzik. De emlékezz rá, mit mondott nekünk! A csillagok közül figyel minket, vigyáz ránk. Lehet, hogy nem tudsz beszélgetni, játszani vele és nem tudsz hozzábújni de itt van velünk mindig – a kislány kezét a szívére tette. – Itt érzed őt, legbelül. Amikor eszedbe jut apukád és megmelegszik a szíved, gondolj arra, hogy a láthatatlan karjával átölel és melegít téged.
A kislány egyre csak a földet nézte. Majd anyukája felé nyújtotta a kezét és lassan elindultak a folyosón.
A rózsaszín kis gömb szomorúan nézett utánuk.

A harmadik évben a gömbdísz türelmetlenül tekintgetett a bejárati ajtó felé, várta, hogy megpillanthassa a kislányt. A sok csilingelő hangú óvodás közül ő lett a kedvence. Szerette volna megvígasztalni, amikor előző évben olyan elkeseredettnek látta.
Egyszer csak megpillantotta! Anyukája kezét fogva lépett be az óvoda ajtaján. Kipirultan csacsogott, szeme újra vidáman csillogott. Hosszú haja szabadon omlott vállára, és hű, mekkorát nőtt egy év alatt! Anyukája mosolyogva hallgatta. Egy férfi jött mögöttük. Magas, erős, biztonságot sugárzó, nevetős szemű. Felsiettek a lépcsőn és megálltak a karácsonyfa előtt. A férfi egyik karjával a nő vállát fogta át, másik karjával a kislányét ölelte. A kis rózsaszín gömbdísz egyre lelkesebben figyelte őket.
- Nézd csak, erről a csillagról beszéltem – mutatott fel a kislány a csúcsdíszre.
- Tényleg nagyon szép. Milyen fényesen ragyog! – válaszolt neki a férfi.
- Most mintha fényesebb lenne, mint eddig – gondolkodott el a lányka. – Úgy érzem, minket néz és mosolyog. Apa arcát látom benne.
A férfi felemelte a kislányt és lassan körbefordult vele.
- Édesapád a legragyogóbb csillag az égen. Nélküle soha nem találtalak volna meg téged és anyukádat. Egész életemben hálás leszek neki, amiért megmutatta az utat, elvezetett hozzátok és egy ilyen csodálatos családot adott nekem. Köszönöm neki, hogy onnan fentről így gondoskodik rólunk, mindhármunkról – mondta, miközben a csúcsdíszt nézte. Picit meg is rázta a fejét, mert úgy látta, mintha a csillag rákacsintott volna.
Letette a földre a kislányt, újra átölelte a rámosolygó asszonyt és hármasban elindultak a folyosón. Nevetésüket sokáig hallotta a kis rózsaszín gömbdísz és életében először úgy érezte, megdobbant a szíve.

320515780_5592149644237367_193821139809083437_n.jpg
A kép forrása: saját fotó
A rózsaszín gömbdíszt testvérem nekem díszítette a tárnoki Szabó Üveg Kft-nél tavaly karácsonyra. 

Devecseri Gábor: Állatkerti útmutató

Ez a cinke oly picinke,
falevélbõl van az inge,
pókhálóból a szoknyája,
makkhéjból a csizmácskája.

Csak füvön élt a kis zebra,
de most rákapott a zabra;
végül is elvitték Szobra,
ott oktatják szebbre-jobbra.

“Apám – így szól a kis bálna -,
hadd mehessek el a bálba.”
“Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.”

Mért tanulnak a kis vércsék?
Azért, hogy a leckét értsék.
Tanítójuk egy hasas,
pápaszemes, lomha sas.

Megy a hajó, nézd a nyulat:
Lepencéig rajta mulat.
De a dühös orángután
kiszáll nyomban Horány után.

Apám – így szól a kis bálna –
hadd mehessek el a bálba.
– Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.

A hód arcán enyhe pírral
csókolódzik a tapírral.
Rosszalja a jegesmedve:
– Nem vagytok még megesketve!

– Szorgoskodnám – szól a hangya -,
ha a tücsök békén hagyna;
de rázendít folyton s újra:
táncolunk a rock and rollra.

Mért cikáznak a kis fecskék?
Hogy az eget kékre fessék.
S ha mindenütt van már festék,
“Kész a tavasz” – jelenthessék.

– Édes párom, adj egy csókot
– kéri Pókné a zord Pókot.
– Elkapott a méreg sodra,
nem szomjazom a csókodra.
inkább egy jó korsó serre.
Készülök a válóperre.

“Ne ugrándozz, ne táncolj,
ne bomolj,
az iskolás fiúcska mind komoly.”
Garázda kölykét inti így a moly.

Fekete az ablakpárkány,
rákönyököl a kis sárkány;
hat feje néz az utcára,
egy a leckét bent biflázza.

039a6a5f5c462b3ac8dd9ede5d7c65d4.jpg

A kép forrása: pinterest.com

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

father-and-daughter-daddy-carry-me-vickie-wade.jpg

A kép forrása: fineartamerica.com
Címkék: vers, Szabó Lőrinc

D. Varga Bea - A sellők legendája

- Anya, miért olyan mozdulatlanok ezek a sellők? - kérdezte tegnap a gellérthegyi sétánk után kislányom, amikor már a Gellért fürdő oldalában kukucskáltunk be a kerítés rácsai között és meglátta Gárdos Aladár Küzdelem a hüdrákkal című szoborcsoportját. Számára az a szó, hogy "sellő", a mesékből ismert, vízben ide-oda fickándozó, hosszú hajú, ember felsőtestű, halfarkú, kedves, mosolygós lányt jelenti. Tehát nagyon jól azonosította a szoborcsoportban látható két fő alakot. Nem akartam felhívni a figyelmét a halszerű szörnyekre, akikkel a sellőlányok küzdenek az alkotásban, mert akkor már a görög mitológiát is belevontam volna a magyarázatba, arról meg még ráér később hallani, ezért csak ennyit feleltem az 5 évesnek:
- Mert szobrok, kislányom, nem élőlények.
- Jaj tudom, anya! Akkor ők csak teliholdkor kelnek életre!
Hümmögtem kicsit magamban, mert egyből tudtam, hogy a kedvenc kutyás mesefilmje egyik epizódjára asszociált.
Este tudatosult bennem, hogy éppen telihold van. Nem hagyott nyugodni, hogy egy ilyen rövid válasszal elintéztem a kérdését és ráadásul pont megemlítette a teliholdat. Megszületett a fejemben a két sellő legendája, aminek vajmi kevés köze van Gárdos Aladár kompozíciójához, hüdrákat (hydrákat) nyomokban sem tartalmaz, ellenben testvéri szeretetből annál többet. Ma este elő is adtam neki, egész jó volt a fogadtatás. 

Így szól a mese:

Élt egyszer réges-régen egy testvérpár, Luna és Estella. Ikerlányok voltak, de már az anyaméhben versengtek egymással. Ki győz? Ki születik erre a világra hamarabb? Luna lett a gyorsabb, három perccel hamarabb érkezett testvérénél.

Egyformán cseperedtek, aranyló hajú kislányokból, királynői alkatú fiatal nőkké értek az évek alatt. Környezetük ámulva figyelte, milyen nagy a hasonlóság köztük és milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket. Ha távol voltak egymástól, akkor is megérezték a másik örömét, bánatát. Nem telt el óra anélkül, hogy egymásra gondoltak volna, egy napot sem tudtak egymás nélkül tölteni. Végtelen nagy szeretet kötötte össze őket. Mindezek ellenére folyamatos verseny volt az életük. Melyikük vesz fel aznap szebb ruhát? Kinek lesz több táncpartnere a bálon? Ki vágtázik gyorsabban a lovával? Még a toronyszobájukba is versenyezve szaladtak fel.
Bár Estella született később, a versengésből általában ő került ki győztesen. Lunát ez nagyon bosszantotta. Folyton újabb és újabb ötlet jutott eszébe, hogyan is tudna borsot törni testvére orra alá és állandóan új kihívásokat keresett, hogy végre ő győzedelmeskedhessen. Egy éjjel álmot látott. A víz tündére szólította:
- Napkeltekor gyere a folyóhoz és hívd a testvéredet is! Úszásban mindig te voltál a jobb, mutasd meg, még mindig így van-e?
Luna mosolyogva ébredt. Igen! Átússzák a folyót, ebben végre ő fog győzni! Estella húzódozott, amikor testvére hívta.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet, éppen árad a folyó…
- Ugye nem futamodsz meg testvérkém? – kérdezte szélesen mosolyogva, csípőre tett kézzel Luna.
Estellának több sem kellett, már szaladt is a víz felé. Egyszerre vetették bele magukat a gyors sodrású folyóba. Luna hosszú karcsapásokkal haladt, már majdnem átért a túlpartra, amikor meghallotta testvére segélykiáltását:
- Segíts, Luna! Túl erős a sodrás, nem tudok átúszni!
Luna hátrapillantott, látta, hogy Estella küzd a vízzel. De a versenyszellem erősebb volt benne mindennél, amikor meglátta, hogy már csak néhány méter és megérkezik a túlsó partra.
- Luna! Nem tudom fent tartani magam! Segíts…. – Estella utolsó szavait elnyelte a víz, ahogy őt magát is.
Luna kibotorkált a partra, de örömmámor helyett, amiért ő nyerte meg a versenyt, a kétségbeesés lett úrrá rajta. Hiába pásztázta tekintetével a vizet, hiába kiáltozta testvére nevét, nem látta sehol, nem érkezett válasz. Visszaúszott a folyó közepére, lebukott a víz alá, de alig bírta tartani magát, egy örvény keletkezett körülötte, amely felkavarta a folyómedret, átláthatatlanná téve a körülötte lévő vízivilágot. Luna zokogott, Estella nevét üvöltötte, mindhiába. Ekkor egy hatalmas hullám a partra sodorta őt. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire végre fel bírta emelni a fejét és ki tudta nyitni a szemét. Vakító világosságot látott a folyó közepéből kiemelkedni. Azonnal felismerte álmából az áttetsző alakot, a víz tündérét. Hosszú haja lobogott körülötte, kék köpenye alól kivillant aranyszínű ruhája. Két karjában tartotta Estella élettelen testét.
- Miért tetted? Miért hívtál ide minket? – zokogta vádlón Luna – Elvetted a testvérem életét!
- Nem én tettem – mondta csendesen a víz tündére – Próbára tettelek a kérésemmel, de te döntöttél. Jól tudtad, hogy árad a folyó, Estella is figyelmeztetett rá. Azt is tudtad, hogy testvéred nem olyan jó úszó, mint te. De éppen ezért csaltad őt ide. Le akartad győzni, mindenáron. Ezért a győzelemért Estella az életével fizetett.
Luna két karját kinyújtva a tündér felé szaladt a sekély vízben.
- Add vissza Estella életét! – kiáltotta kétségbeesetten – Mindennél jobban szeretem őt! Nem tudok a testvérem nélkül élni.
- Egészen biztos ez? - vonta fel szemöldökét a tündér – Nélküle nem tudsz élni vagy a versengés nélkül?
Luna térdre esett a vízben és összekulcsolt két kezét a tündér felé emelte.
- Megígérem, hogy soha többé nem versenyzek vele, ha visszaadod az életét.
A tündér nagyon lassan szólalt meg.
- Mivel mindketten versengő szelleműek vagytok, egyikőtök sem hibásabb a másiknál abban, ami ma történt, igazságos döntést hoztam. Visszaadom Estella életét, úgy, hogy közben elveszem mindkettőtökét. Öröklétre, de mozdulatlanságra ítéllek benneteket, egyetlen napot kivéve minden hónapban. Amikor a telihold és az Esthajnalcsillag egyszerre ragyog az égen, akkor életre kelhettek és kedvetekre úszkálhatok a rátok bízott vízben.

Így történt, hogy Estella és Luna sellőkké változtak. Örök mosollyal az arcukon kőszobrokként őrzik a a fürdőzök biztonságát, vigyázva rájuk, nehogy bárki is vízbe fulladjon. Azokon az éjszakákon pedig, amikor a telihold és az Esthajnalcsillag együtt világítja be a fekete égboltot, a két lány mozdulatlansága önfeledt viháncolásba vált át. Kézen fogva, úsznak, énekelnek, keringnek egymás körül kacagva, addig, amíg a nap első derengése elő nem bukkan a horizonton. Ekkor megnyugodva, egymást átölelve térnek vissza őrhelyükre.
3d48a11a4d82e3afb39763843418c917_1.jpg


A kép forrása: Göröntsér Vera, kozterkep.hu
Címkék: mese, D.Varga Bea

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
     – Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
     A falevél erre sírva fakadt.
     – Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
     A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
     Nem baj, ha meghalok – gondolta –  úgysem ér már semmit az életem.
     De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
     – Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
     De a falevél bizony nem tudta.
     Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
     – Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
     Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
     – Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
     A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
     – Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

28700805_1728620187197582_6163111903594269510_o.jpg
A kép forrása: facebook.com

Címkék: mese, Zelk Zoltán

A só (magyar népmese)

A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány,
– Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelte a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király. – Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
– Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

309268283_621145046031575_6259628395349718249_n.jpg

A kép forrása: saját fotó

Címkék: népmese

Csukás István: Makk Marci

Ez a vidám két makk-gyerek
sose náthás sose beteg!
Figyeljetek, elmesélem,
Hogyan élnek nyáron, télen.

Előbb bemutatom őket,
a vidáman nevetőket,
a lányt hívják Makk Marcsinak,
a fiút meg makk Marcinak.

Amikor a nap fellángol,
kiugranak ők az ágyból,
fel sem szárad még a harmat,
a két gyerek fürgén baktat.

Hát mit látnak: fa tövében
Vendel manó hortyog szépen.
Rákiáltanak: "Itt a reggel!
Ki az ágyból, lusta Vendel!"

A patakból vizet hoznak,
nyakat, fület szappanoznak.
Ragyog a fog, nincs benne lyuk,
gyönyörű is a mosolyuk.

Hála a hűs patakvíznek,
jóétvággyal reggeliznek,
foguk alatt gyümölcs ropog,
jól megrágják a falatot!

Nyári öröm, nyári csoda,
csillog a víz, menjünk oda!
Fussunk, fussunk, futni de jó!
Ússzunk, mint a papírhajó!

Hűs habokban
fürödjünk meg,
parton gyémánt
béka brekeg,
bogár zörög, szarka csörög,
s érzed, hogy ez a nyár örök!

Megtömték a hátizsákot,
Marci, Marcsi nekivágott,
nézzük csak meg a világot,
mit a szemünk még nem látott!

Hegyoldalon tüdő tágul,
elöl hegy és völgy van hátul,
de bátor előre megy,
lehet bármily magas hegy!

Fordul a Föld, ősz jön újra,
fáról a levél lefújja,
madárijesztőt, ha látja,
kender haját megcibálja.

Az ősz gyümölcsöt is érlel,
nem törődnek a levéllel,
fejét ezen egy se törte,
övék lesz a szőlő, körte!

Mintha fehér, nagy lepedőt
terít az ég: fehér a föld!
Befagy a tó a domb mellett,
és meglátszik a lehellet.

Felöltöznek, egyik se fél,
s jöhet a tél, jöhet a tél!
Szánkót húznak, hemperegnek,
s köszönnek a Hóembernek!

Télen alszik a természet,
ők is el-el heverésznek,
ők is el-el bóbiskolnak,
és a végén már horkolnak.

Hagyjuk őket, psz, aludni,
de jó is volna azt tudni,
hogy vajon mit is álmodnak
mélyén a nagy nyugalomnak?

És ez a két vidám gyerek
újra a fűben hempereg,
versenyt futnak majd a széllel,
nem törődnek betegséggel.

se náthával, se a lázzal,
köhögéssel, megfázással,
csak futkosnak és játszanak,
egészségesek, mint a makk!


309267517_5595808927163432_5737731736197302234_n.jpg

A kép forrása: saját fotó

D. Varga Bea - Hála (igaz történet)

Brumi vagyok. Vagy ahogy mostanában hív a kisgazdám, Gyógyika. Hogy miért kaptam tőle ezt a nevet? Kíváncsi vagy? Elmeséljem? Vigyázz, hosszú lesz a történet, de nagyon érdekes, olvasd végig!

Nekem van időm, bőven. Emberi számítások szerint közelítek a negyven évhez, de nálunk, plüssmackóknál nem rohannak így a napok. Kölyökmackó vagyok, és mint olyan, a gyerekekkel érzem magam igazán jól. Éppen ezért, amikor kisgazdám anyukája felnőtt lett, felültetett a polcra, hogy onnan szemléljem a világ történéseit. Jaj, mert azt nem is mondtam még, hogy amikor kisgazdám anyukája négy éves volt, egy hideg téli napon egymásra találtunk. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és fél. Odacammogtam hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi a baj? „Kiveszik a mandulámat” – mondta ő és potyogtak a könnyei – „Hamarosan kórházba megyek”. Átöleltem, vigasztalóan brummogtam a fülébe és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá. Kisgazdám anyukája rám mosolygott. „Komolyan, Brumi?” – így nevezett el, Bruminak – „Nahát, hogy te milyen kedves kismackó vagy! Most már nem is félek annyira!”. Nap napot követett, közeledett a műtét időpontja. Kisgazdám anyukáját sok vizsgálatra küldték el. Belekukkantottak a fülébe, orrába, torkába. Megmérték a lázát. Meghallgatták a szívverését. Vért vettek tőle. Minden vizsgálatra elkísérhettem, bátorítóan foghattam a kezét. Ám amikor arra került a sor, hogy be kellett feküdnie a kórházba, azt mondta neki a doktor bácsi, hogy engem nem vihet magával. Kisgazdám anyukája zokogott, én is hullattam a mackókönnyeket. Négy nap múlva találkoztunk újra. Örömömben össze-vissza ugráltam, amikor végre átölelhettem. Sápadt volt és fájt a torka. Sokat kellett feküdnie, pihennie. Nagyon halkan tudott beszélni, de elmesélte, hogy a kórház egy félelmetes hely. Rengeteg gyerekkel feküdt egy szobában, majdnem mindegyik hangosan sírt az anyukája után. Néha bementek az ápolók, hogy csendre intsék őket, de nem lett csend. Kisgazdám anyukája egyedül érezte magát, fejére húzta a takarót és félt, mert nem tudta, mi fog vele történni. Másnap korán ébresztették, elküldték mosdóba. Fázott és rettegett, mert egy szigorú néni kísérte mindenhová. Nem kaphatott melegebb ruhát, a fogai összekoccantak a hidegtől. A műtőbe egy kedves fiatal bácsi kísérte be, aki azt mondta neki, hogy nem kell félnie, minden rendben lesz, de nem hitt neki. Ezután felfektették egy nagy ágyra és lámpák sokasága világított bele a szemébe. Zavarta a fény és a hideg, hiányzott neki az anyukája, apukája. Amikor a szája elé tettek egy nagy, gumimaszkot, sírni kezdett. Sírva tért magához a kórházi ágyában, fájt a feje, a torka, az orra, a párnája csupa vér volt… El kellett takarnom a szememet a mancsommal, amikor ezt elmesélte, mert szinte láttam magam előtt. Három napot kellett még bent maradnia a kórházban, addig csak egyszer, ablakon keresztül láthatta a szüleit, mert influenzajárvány volt épp és nem mehettek be hozzá a kórterembe.

Most, ahogy visszaemlékszem erre a történetre, amit kisgazdám anyukája mesélt nekem, nagyon elszomorodom. Eszembe jutott, mennyire sajnáltam őt, amiért nem lehettem vele, egyedül kellett átélnie ezeket a rossz dolgokat. Nem vigyázhattam rá, ahogy megígértem neki a találkozásunkkor. Bántott, hogy nem engedték meg, hogy mellette legyek a kórházban. Akkor, amikor már otthon volt, meggyógyítottam a szeretetemmel. Őriztem az álmát, amikor aludt, hozzábújtam, amikor szüksége volt rám. Játszottam vele, amikor jobban lett. És egyszer csak visszatért a szín az arcába, újra sokat nevetett, mint azelőtt és visszament az óvodába. Sok éven át voltam még a legjobb barátja, de egyszer csak elérkezett a felnőttkor küszöbe és akkor kisgazdám anyukája azt mondta nekem: „Brumikám, köszönöm, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek, de most pihenj egy kicsit. Ideültetlek a polcra, nézgelődj, gyűjtsd az erőt, mert biztosan lesz még valaki, akinek nagyon nagy szüksége lesz a gyógyító energiádra.”.

Hosszú évek teltek el, én csak vártam, várakoztam. Egy szép napon eljött az időm, feladatot kaptam. Kisgazdám anyukája levett a polcról, megsimogatott és a fülembe súgta: „Mától új kisgazdád lesz, az én kislányom. Legyél jó pajtása és vigyázz rá nagyon. Ő is mandulaműtét előtt áll.” – és átadott a lánykának, aki csillogó szemmel, vidáman ölelt magához. „Ő a te gyógymackód, anya?” – kérdezte – „Gyógyikának nevezem el”. Összebarátkoztam Dorottyával. Nagyokat kacagva sokat játszottunk együtt, magához ölelve aludt el. Közeledett a műtét napja. Dorottya nem félt, ő egy igazán bátor kislány. Elkísértem a vizsgálatokra, fogtam a kezét, miközben Viktória vért vett tőle. Együtt nevettünk, amikor Viki mókásan elmesélte neki, hogy most a pillangó segítségével katicákat fognak előcsalogatni a kis karjából. Utána kapott egy tapaszt a szúrás helyére, amire az óvodai jelét rajzolta Viki. Sőt, kaptam én is! Ezt láthatjátok rajtam a képen. Büszkén sétáltunk együtt az egyformán beragasztott karunkat lóbálva. És közben boldogság áradt szét bennem, amiért a laborban dolgozó igazán kedves Viktória olyan hangulatot tudott teremteni a vérvétel során, hogy nem maradt rossz érzés miatta Dorottyában.

Eljött a műtét napja. Egész éjjel nem aludtam, annyira rettegtem attól, hogy ez a kislány is olyan szomorúan, fájdalmakkal telve fog távozni a kórházból, mint egykor anyukája. Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy bemenjek én is vele. Sőt, még apukája is vele maradhatott végig a bent tartózkodása alatt. „Gyere Gyógyika, ma fogják kivenni a mandulámat” – mondta vidáman Dorottya. Én bátorítóan megszorítottam a kezét, örültem, hogy mosolyog, de féltem, hogy ez a mosoly hamarosan eltűnik.

Szerintetek másnap, amikor hazatért anyukájához és a kisöccséhez Dorottya, mit mondott? Nem fogjátok kitalálni. Megsúgom: „Anya, olyan jó volt a kórházban!”. Képzeljétek, egy csodahelyre került a kislány, hihetetlenül kedves gyógyítók közé. A doktor nénijét Dorinának hívják. Az egyforma névkezdet miatt máris kialakult egy szimpátia kisgazdámban felé. Dorina doktor néni nem csak szép, de nagyon óvatos és kedves, semmit nem erőltetett a kis betegére. Csak olyan vizsgálatokat végzett el, amire engedélyt kapott Dorottyától. Egyik ámulatból a másikba estem. Kisgazdám anyukájának elmondása alapján egészen másra számítottam. A kórház nem csillogó, nem modern, de az ott dolgozók melegsége, kedvessége beragyogja a tereket. Ott főleg felnőtteket szoktak gyógyítani, mégis mindenki, akinek dolga volt Dorottyával aznap és másnap, értett a gyerekek nyelvén. Egyenrangú partnernek tekintették őt, mindig mondták, hogy mire számíthat a következőkben, mi fog történni. Megnyugtatták, megnevettették, így eszébe sem jutott félni. Félt helyette az apukája. A műtős bácsi ölben vitte be, mint egy királylányt, és képzeljétek, bemehettem vele én is, a lábánál ülve vigyáztam rá! De nem is kellett vigyázni, megtették helyettem az orvosok. Nagy szakértelemmel, óvatosan és figyelmesen dolgoztak. A műtét után megnyugodott apukája és én is. Láttam, hogy itt nem sok dolgom lesz, vigasztalni biztosan nem kell ébredés után. Így egyszerűen csak hozzábújtam és elaludtam vele együtt. Arra ébredtem, hogy az aneszteziológus bekukkant a szobába, ahol csak mi voltunk, és megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Hamarosan egy ápolónő jött, ő is megkérdezte, meg is nézte. Majd Dorina doktor néni érkezett. És ez így ment egész nap. Felváltva ellenőrizték, hogy kis betegük jól érzi-e magát, pedig volt elég dolguk. Sok műtét várt rájuk és a betegek is érkeztek folyamatosan. Dorottya hamarosan magához tért, jókedvűen. Biztos vagyok benne, hogy érezte azt a szeretetet, figyelmet, ami körülvette. Apukája leste a kívánságait, az ápolónők, orvosok mosolyogva néztek be mindig a szobába. Nagy kő, mit kő! Egy szikla esett le a szívemről. Kezembe fogtam kisgazdám kezét és a fülébe súgtam, hogy a lehető legjobb helyen esett túl a mandulaműtéten. Másnap reggel kipihenten ébredt. Nagyon tetszett neki, hogy amikor vizitre érkeztek hozzá a doktorok, a főorvos bácsi nemcsak az állapotát vitatta meg vele, de még a Hupikék Törpikékről is beszélgettek. Mindent rendben találtak, így haza is jöhettünk. Indulás előtt beköszönt a szobába az a kedves bácsi is, aki a betegfelvételi ablaknál szokott dolgozni és érdeklődött Dorottya állapota felől. Kedves olvasók, el tudjátok képzelni, hogy ez milyen jól esik még egy 5 éves kislánynak is?

Hálás vagyok, amiért Viki volt az első, aki Dorottyától vért vett és a gyermeki lélekre hangolva két különböző alkalommal is át tudta segíteni a tűtől való félelmen! Hálás vagyok, amiért a Péterfy Kórház Fül-Orr-Gégészetén ilyen empatikus és profi gyógyítók dolgoznak! Hálás vagyok, mert bár azóta is Gyógyika a nevem, Dorottya lelkét nem kell gyógyítanom! Elég ha továbbra is csak szeretem őt.


-----------------------------------------

Dorottya anyukájaként szeretném megköszönni Körmöndi Viktóriának az Újpesti Gyerekrendelő laborosának, valamint Dr. Göböl Dorinának, Dr. Huszka János főorvosnak és mindenkinek, aki 2022. szeptember 19-én és 20-án a Péterfy Sándor utcai Kórház Fül-Orr-Gégészeti osztályán dolgozott, kislányommal kapcsolatba került, akár csak egy mosoly erejéig. Sajnos sem az ápolónők, sem az aneszteziológus, sem a betegfelvevő kedves úriember nevét nem sikerült kiderítenünk még, pedig nagyon szívesen megemlítenék mindenkit név szerint! Örökké hálás leszek nekik, amiért kedvességükkel, gyerekszeretetükkel, nyugodt természetükkel, hozzáértésükkel, empátiájukkal hozzásegítették kislányomat - és férjemet  - ahhoz, hogy pozitív érzelmekkel távozzon a vérvételekről és a kórházból. Lánykámmal minden nap beszélgetünk azóta is a bent töltött időről. Ma este megkérdeztem tőle, hogy tud-e mondani bármi rosszat, ami a kórházban történt? Elgondolkodott és azt mondta, hogy csak egyet. "A műtét után nagyon éhes voltam, korgott a pocakom, de csak keveset tudtam enni, mert megfájdult a torkom." Azt kívánom, hogy soha rosszabb élménnyel ne távozzon kórházból.

A gyógyítóknak pedig azt, hogy ne veszítsék el azt a tüzet, ami most melegíti és ragyogtatja őket és ami által a betegeik is átmelegszenek!

307695724_5582661728478152_190647979022110530_n.jpg
A kép forrása: saját fotó

D. Varga Bea - Kacsa nagyi májkrémes kencéje

Az úgy kezdődött, hogy kinőttük a házunkat... Nagyratörő terveket szövögetünk körülbelül két éve. Olyanokat, mint például:
- körülbelül 10 négyzetméterrel nagyobb házba költözni
- legalább egy félszobával többel rendelkezni
- külön szobában elhelyezni az ellenkező nemű kis porontyainkat
- normális szomszédok között élni
De az sem baj, ha nyerünk a lottón egy szemmel látható összeget és építhetünk valahol egy olyan házikót, ami mindkettőnk álmában rendszeresen visszatérő elem.

Namármost pénzünk eddig sem volt, amit a jelenlegi házért kapnánk, az lótúró az egekbe szökött, a miénknél kicsit nagyobb és jobb állapotú ingatlanok árához képest, azért maximum ebből ki-, egy másik ugyanilyenbe beköltözhetnénk. Úgyhogy egyelőre marad az álmodozás, a heti egy-két alapösszegű szerencsejáték és részemről az aktív munkakeresés, hogy ne érezzem már magam kitartott nőnek. 

Sietek tisztázni azt is, hogy végtelenül hálásak vagyunk azért, hogy húsz évvel ezelőtt saját tulajdonú házban kezdhettük meg közös életünk egyengetését. Minden rosszban van valami jó, szokták mondani. Hát, a mi esetünkre pontosan illik ez a mondás. Férjem szülei még a házasságkötésünk előtt, drámaian korán a csillagok közé tették át székhelyüket, így lett nekünk saját otthonunk. Bárcsak inkább albérletben kezdtünk volna összecsiszolódni...!

De vissza a főszálhoz! Költözés. Lehetőségünk ugyan nincs egyelőre, én mégis kiadtam a parancsot: szelektálás, pakolás, rendezgetés! Hátha egyszer erre jár egy jótündér, elhinti a varázsport és belesusogja a fülünkbe, hogy akad egy szép házikója számunkra, viszont 24 órán belül költöznünk kellene. Szóval, hogy ne érjen váratlanul bennünket a lakhelyváltoztatás. Mert szelektálnivaló aaaaaz van bőséggel! 

Két éve nosztalgiázunk, mert ez idő alatt olyan dolgok kerültek a kezünkbe, amiket rég elveszettnek hittünk vagy már nem is emlékeztünk rá, hogy léteznek egyáltalán! A padlás egy varázslatos hely! Látnotok kellene: pókháló, por, ötszázmillió doboz és zsák és nem tudhatod, hogy amikor kinyitod a következőt, milyen kincsek kerülnek elő! Néha kicsit horrorfilmhez illő borzongással nyúlok egy dobozba, nehogy meglepődjek, mint Marv a Reszkessetek betörők című filmben, amikor megpillantja Buzz McCallister tarantuláját . Brrr.... 

A könyves dobozokat imádom nyitogatni! Természetesen itt, ezen az oldalon a könyves kincseket fogom megosztani veletek. Gondolkodom rajta, hogy létrehozok egy külön oldalt minden egyéb fellelt csodatárgynak, némelyik megérdemelné hogy lefotózzuk és megmutassuk, hátha másban is olyan mély érzések törnének elő a láttán, mint bennünk.

Férjemmel mindketten a nyolcvanas években voltunk gyerekek, a kilencvenes években tinédzserek. A Walt Disney mesék gyerekkorunk alapjai közé tartoztak - khmm, ki emlékszik az ominózus Kacsamesékre, amelyet félbeszakítottak, hogy bejelentsék Antall József miniszterelnök halálát? - a könyvesboltokban akkoriban már szép nagy választék volt Disney mesekönyvekből.

Számomra mégis meglepetés volt, amikor megtaláltam fent a padláson Donald kacsa szakácskönyvét. Nagyon sok könyv dupla példányban kerül elő, mert ugyanazokat a mesekönyveket kaptuk meg a szüleinktől a férjemmel együtt, de ez a kis szakácskönyv nekem nem volt meg. Teljesen belefeledkeztem, ahogy elkezdtem lapozni. Komplett menüt lehet összeállítani belőle a kezdő kis szakácsoknak, hiszen a hideg-meleg ételektől kezdve sütiket, tortákat és még italokat is lehet készíteni az egyszerű vagy egy picit bonyolultabb leírások alapján.
Gondoltam, a Kacsamesék rajongó lánykánk örülni fog, ha egyik vacsorára ebből a könyvből találom ki, hogy mit szervírozzak a tányérjára. Férjem mondta is az ötletet, úgyhogy Kacsa nagyi kenőmájas szendvicstöltelékét kevertem ki, amit nemcsak szendvicsbe, hanem pirított kenyérre, bagettre is el tudok képzelni. (A rajzokat elnézve, lassan tényleg inkább Kacsa nagyira hasonlítok, mint Dézire, bár remélem a nagyszülőség még legalább 15-20 évig várat magára).

A fogadtatást kitaláltátok? Egyik gyerek SEM evett a szendvicskrémből, kénytelenek voltunk mi ketten betermelni a férjemmel a négyünknek készített adagot. Annyira tipikus.



307124746_5573477352729923_8398761648500171422_n_1.jpg
A kép forrása: saját fotó

D. Varga Bea - Nagytesó


Amit most leírok, kivételesen nem kitalált történet, nem a fantáziám szülte. Nagyon friss az élmény még, ezért gyorsan meg is örökítem, mert bár azt gondolom, soha nem fogom elfelejteni, az agy néha furcsa tréfát űz az emberrel és a kevésbé fontos dolgokat helyezi előtérbe, az igazán lényeges emlékeket elrejti.

A történet szálai messzire nyúlnak vissza, valamivel több mint három évvel ezelőttre, amikor is megszületett kisfiunk, Dániel. Nővére ekkor két és fél éves volt. Végignézte, hogyan növekszik a pocakom, rásimítva pici tenyerét néha érezte, hogyan mocorog benne az öcsike. Sokszor megkérdezte, mikor fog megszületni, mikor bújik ki végre? Én boldog voltam, mert saját magamat ismertem fel benne, sok évvel ezelőtt én is türelmetlenül vártam testvéremet, akit egyszer csak, egy hideg december eleji napon a csizmámba pottyantott a Mikulás. Örültem, hogy kislányunknak megadhatjuk mi is azt az örömöt, amit nekem megadtak a szüleim. Hogy lett egy kishúgom, akire vigyázhattam, akit szerethettem, akivel egy idő után együtt játszhattam, akivel megoszthattam mindent és aki a mai napig az egyik legfontosabb személy az életemben.

Az örömöm Dani születése után néhány nappal kezdett elpárologni. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy Dodi a legdacosabb dackorszakát éli, a "terrible two" kellős közepén tobzódik az érzelmei viharában, a legmagasabbtól a legmélyebbig skálázza végig az összeset. Daninak nem hogy nem örült, inkább fanyalogva nézegette megfelelő távolságból és szerintem arra várt, hogy mikor visszük vissza a kórházba. Elvesztette egykeségét, meg kellett osztania ezután mindent, de legfőképpen az anyja figyelmét és idejét az öccsével. Rájöttem, hogy nem lenne szabad az én nagytesóságomat az övéhez hasonlítani. Hiszen én négy és fél éves voltam, amikor a húgom megszületett, ráadásul jó ideje nyúztam a szüleimet, hogy ugyan, hozzon már nekem a gólya egy testvért, de csakis lányt. Dodi meg nem kérte, hogy bővüljön a család, ő kész tények elé lett állítva.

Dani ennek megfelelően kismajom üzemmódba kapcsolt, mintha tudná, mivel tudja legjobban idegesíteni a testvérét. Hasfájós lett, akkor volt boldog, ha kézben lehetett, ha Dodival foglalkoztam volna, rögtön elkezdett sírni... Nem túl ideális kezdet egy testvéri jóviszonyhoz. Kislányunk mentségére legyen mondva, soha de soha nem bántotta ezért az öccsét, egyszerűen csak tudomást sem vett róla az idő nagy részében. Két évig abban a szomorú hitben éltem, hogy az én gyerekeim nem játszanak majd együtt, nem lesz köztük szövetség.

A jég akkor tört meg, amikor Dani elkezdett úgy igazán beszélni. Amikor már ki tudta fejezni magát, elmondta mit szeretne, a kérdésekre válaszolt. Szinte láttam, amikor Dodi fejében felvillant a villanykörte, hogy "jé, ezzel a kis makival tudnék mit kezdeni". Szép lassan bevonta a játékaiba. Persze mindig ő volt a főnök, ő találta ki a játék menetét, de Dani ezt nem bánta. Csillogó szemmel nézett fel a nővérére és örült neki, hogy végre ő is "nagyos" játékot játszhat.

Most már mosolyogva nézem, hogy milyen sztorikat valósítanak meg szerepjátékaik közepette. Azt gondolom, hogy az én fantáziám sem rossz, na de az övék! Időnként előfordul hiszti, összeveszés, kiabálás egymással, irigység, önzőség. De mindezt ellensúlyozza sok-sok kedvesség:
- ha Dani szomorú vagy dühös valami miatt, odaszalad Dodihoz és átöleli őt, nála keres megnyugvást
- ha boltba megyek Dodival, Daninak is választ valami meglepetést
- múltkor Dani az óvodában megkérte az óvó nénit, hogy menjenek, keressék meg Dodit. Nem akart tőle semmit, csak megnézte, hogy ott van-e és amikor látta, hogy igen, akkor megnyugodott és ment vissza játszani.
- Dodi rengetegszer rajzol, hajtogat valamit ajándékként "Danikájának"
És a sort még folytathatnám.

Ugye milyen megnyugtató ezeket olvasni? A gyerekeim arra tanítottak meg ezzel, hogy semmit nem szabad feladni, minden gyümölcs beérik egyszer!

És hogy miért írtam le mindezt? A tegnap történtek miatt. Dodinak ma kórházba kellett mennie, egy műtét várt rá. Hetek óta mondtuk neki, hogy vagy apa vagy anya tud bent lenni vele, mindketten nem mehetünk be. Kértük, hogy az indulás előtti napon döntse el, melyikünk legyen mellette. Az utóbbi napokban folyton engem emlegetett. Úgy gondoltam, ezzel el is dőlt a kérdés, én megyek vele. Tegnap, ebéd után jeleztük, hogy most utoljára kérdezzük tőle, mit döntött, mert el kell kezdeni bepakolni a kórházi felszereléseket. Dodi elgondolkodott, majd elkezdett számolni, végül azt mondta:
- Azt szeretném, hogy apa jöjjön velem, mert holnap anya altatja Danit (felváltva altatjuk apukájával) és különben is, Dani anyával jobban elvan, maradjon csak vele.

5 és fél éves és megjelent benne az önzetlenség. Nem magára gondolt elsősorban, hanem az öccsére. Csordultig telt a szívem!

Halkan megjegyzem, hogy számítottam erre a döntésére, mert mindig is nagyon apás volt. Ahogy írtam fentebb, Dani sokáig kisajátított engem és ez alatt az idő alatt még inkább megerősödött Dodi és apukája között a szövetség. 

A műtét sikerült, büszke vagyok a lányomra is és apukájára is, amiért gombostűnyi gyomorral ugyan, de biztos érzelmi támogatást nyújtva könnyíti meg Dodinak élete első kórházi bent-tartózkodását. 

*******

A képen látható rajz kicsit ugyan megviselt, de jól tükrözi Dodi viszonyát az öccséhez. Természetesen ő a nagytesó - az arányok szerint is - aki példát és utat mutat a kistesónak és vezeti őt mindenféle értelemben. 


306730866_5570065696404422_14723094314228252_n.jpg

süti beállítások módosítása